Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Róma

2015.06.09

Róma és Párizs egy-egy nap alatt.

Egyik kedvenc szórakozásom, hogy az internetet böngészve utazásokat, kirándulásokat tervezek el, legtöbbször csak virtuálisan, elméletben, de néha komolyan megtetszenek a saját ötleteim, és valóra is váltom azokat. Persze a legfőbb meghatározó az ilyen ötletek megvalósításához majdnem mindig a pénz. Így tettem hét hónaposra sikerült Görög-szigeteki biciklis-sátras csavargásom támaszpontján, Naxos szigetén is. Volt jó internet kapcsolatom, rengeteg szabadidőm, beindulhatott a fantázia!

Először mindig a fapados légitársaságok kínálatában nézek szét, néha egész meglepő akciókat lehet megcsípni. És egy-egy filléres repülőjegy köré, már lehet komolyabb útiterveket is készíteni, persze mindig szem előtt tartva a lehetőségeinket is. Mivel tudtam, hogy a nyár négy hónapját, májustól augusztus végéig itthon töltöm, ebben az időintervallumban gondolkodtam, abban, hogy az itthon töltött időszakra is jusson egy kis világlátó kirándulás, egy kis kaland.

A Ryanair oldalát böngészve találtam rá egy 6000 Ft körüli Budapest-Róma Ciampino kínálatra, ami a nekem megfelelő május 31.-i időpontra szólt. Róma! Egyik kedvenc városom, többször jártam már itt, több napos utakon is, nászúton is, minden fontos dolgot bejárva, megnézve a múzeumokat, a „belépős” helyeket, tehát igazán újat már nem tudott nyújtani, de a légkör! A hangulat! És már jó hét éve nem voltam, tehát akkor legyen Róma!

A másik ilyen nagy szerelem a fővárosok közül Párizs. Ott még többször voltam, szinte mindent megnéztem az Állattemetőtől kezdve a Párizsi csatornákig a legextrémebb helyeket is, de ott még régebben jártam utoljára, és persze ott is a légkör! A hangulat! Június 2.-ra, reggel 6.30-as indulással találtam is egy kedvező árú járatot, szintén Ryanair, Ciampino-ból Párizs Beauvais-ra, 8000 párszáz Ft-ért. Onnan már csak egy hazatérő, Budapesti csatlakozás kellett ésszerű időn belül, amit megint Michael O'Leary ír cége prezentált, 3.-án 13.25-ös indulással. Megjegyzendő, ez volt a legdrágább jegy, közelítette a 12 ezer Ft-ot. Adva volt tehát egy kellemesen pörgős útiterv, olyan egymáshoz csatlakozó járatokkal, amik a két cél-városban tulajdonképpen másfél-másfél napot hagytak a nézelődésre. És ez még épphogy elérte a 26 ezer Ft-ot. Ami azért, mint később kiderült, kicsit csalóka, és nem minden!

Sajnos a fapados, de a normál járatoknál is, a tervezésnek főleg az első szakaszában figyelmen kívül hagyunk egy nagyon fontos, de megkerülhetetlen tényezőt, a repülőtéri transzfert. Tehát a célvárosba történő bejutást. Én legalábbis már többször estem ebbe a csapdába, és először nagyvonalúan átsiklottam annak mind az időbeli, mind az anyagi vonzatán. A Ciampino repülőtér Rómától délre, a hasonló nevű kisváros mellett terül el, a városnézésekhez jó kiindulópontul szolgáló Termini pályaudvartól, ami a transzferbusz végállomása, kb. 25-30 km.-re, ami időben csúcsforgalomban kb. 1 órát, éjszaka bő félórát jelent. A másik, a Párizs Beauvais repülőtér első látásra már félelmetesebbnek tűnt, sokkal több bizonytalansági tényezővel, amit az internetes keresgélés sem tisztázott megnyugtatóan. Főleg a Fővárostól északra fekvő légikikötő 88 km.-es távolsága volt kicsit elgondolkodtató. Elöljáróban annyit, mindkét viszonylatban kellemes meglepetés ért, de ezt majd a helyén elmesélem.

Mivel az útban 3 éjszaka is benne volt, 2 Rómában, egy Párizsban, a szálláshelyek közt is szétnéztem. Rómában sikerült a vasárnapi érkezésem utáni első éjszakára találni egy aránylag kedvező árú szállodát, ráadásul a Termini közelében, és a foglalást előleg, illetve előzetes fizetés nélkül elfogadták, érkezéskor a helyszínen kellett kiegyenlíteni a számlát. Párizs horrorisztikus áraival nem tudtam mit kezdeni, ott a jó szerencsére bíztam magam. Ennyi volt tehát az előkészület, indulás előtt még a beszállókártyák kinyomtatása, amit a Ryanair elég furcsán szervez meg. A kártyát ugye általában indulás előtt egy hónappal lehet kinyomtatni. Itt is, de ekkor még csak úgy, ha egyben ülőhelyet is foglalok, igaz, pár €u-ért, de természetesen a költségeket az is növeli, pláne 3 egymást követő járatnál. Helyfoglalás nélkül, tehát a társaság által kijelölt ülőhelyet elfogadva, költség nélkül, csak az indulás előtt 7 nappal engedélyezi a letöltést, és a kinyomtatást. Tulajdonképpen egy hét elég erre, de én mindig nyugodtabb voltam, ha előtte egy hónappal már kezemben volt a beszállókártya.

És akkor eljött az indulás. A Liszt Ferenc repülőtéren a szokásos vetkőzés, nadrágszíj a kosárba, fél kézzel a leeső nadrágot fogva, a másikkal a cipőt lefejtve a lábamról egyensúlyozok át a kapun, ami természetesen így is becsörög, a pénzemet és az iratokat tartalmazó, a póló alatt rejtőző „hasitasi” cipzárja van kedves beriasztani. Kezeket magasba, nadrág lassan lefelé indul, motozás, tapizás, elektromos aknakereső, de végül átmentem a vizsgán, lehet öltözni.

A Ryanair a poggyászok terén elég laza, (szemben pl. a drákói szigorú Wizzairral) ugyanis két db. ingyenes kézipoggyászt engedélyez felvinni a fedélzetre, 1 db. 55x40x20 cm-est, (ez egy szabvány kisméretű bőrönd) és egy 35x20x20-as kisebb kézitáskát, ami pl. egy fotótáska mérete. Én ezzel a kettővel indultam, a nagyobb tarisznyaszerű oldaltáska rejtett egy tartalék szandált, (rendkívül hasznos volt) egy nyári pizsamát, fehérneműket, és a fő rakomány az a 8 db nagy sonkás-szendvics, amit az út első két napjára készítettem. Külön csomagként utazott akkor még a fotótáska, benne fényképezőgép, filmfelvevő, TAB, PowerBank az utántöltésekhez, illetve kábelek, a tabletnek hálózati töltő. A szendvicsek fogyása után természetesen az egész belefért a nagyobb oldaltáskába. Hosszúnadrágban, pólóban utaztam, de rajtam volt egy eső és szélálló kabát is, az előrejelzés keddre Párizsba egész napra szitáló esőt, szelet, és 12-15 fokot jósolt.

Végigsétáltuk Budapest-Airport szinte egyedülálló specialitását, kordonok közt jó párszáz métert a kihelyezett beszállító barakkig, majd onnan a gép parkolóhelyéig. A sokkal szerényebb, kisebb Ciampino-n természetesen busz vitt ki a közelben parkoló géphez, Beauvais-on pedig a kijárattól 20 m-re állt a gép. A másik, (sokadik) fapados specialitás, a rendkívül szoros fordulók. A tervezett indulás előtt 30 perccel állt meg az érkező gép, a 305 db-os légiflotta egyik legnagyobb Boeing 737-800-asa, ami 198 utast képes befogadni. Az utolsó székig tele lett a gép. Varázslatos módon a 30 perc alatt sikerült kiszállítani az érkezőket, lebonyolítani a csomagok-ki-berakását, feltölteni az üzemanyagtartályokat, és indulás előtt 10 perccel megkezdődhetett a beszállás is. 5 perc késéssel felszálltunk.

Róma

Ciampino-ra 5 perccel korábban érkeztünk. Az előzetes tájékozódáskor már láttam, hogy itt nem lesz gond a transzferrel, több társaság is hirdeti magát a neten, egységesen 4 €u-s vonaljeggyel, és a Termini oldalához történő érkezéssel. A stewardess-ek amúgy már a repülőn kínálják a jegyeket, meglehet venni retúrba is, és ugyanazon a 4€u/út áron. Én megvettem, kerülendő az érkezés utáni sorban állást. A csarnokban három pavilonban kínálják a jegyeket, a Shuttle Bus, a Terravision, és az Autostradale járataira. Az én jegyem az utóbbi társaság járatára szólt, de meglepődve tapasztaltam, hogy többnyire lazán kompatibilisek egymással a jegyek, és a társaságok. A közvetlen a kijárat előtt levő megállóban nagyon sokan vártak. Egymás mellett állt több fehér Shuttle Bus, az egyik volt épp tele. A buszokra sárga fényvisszaverő mellénybe öltözött dolgozó irányítja a beszállítást, kezeli a jegyeket. Odamentem hozzá, megkérdezni, hogy az én jegyem melyik buszra lesz jó. Egy gyors kérdés: egyedül vagyok? Az igenlő válaszomra már el is süllyesztette a returjegyemet, az oldalán levő nyomtatóból villámgyorsan kinyomtatott egy, az Ő járatukra szóló új returjegyet, kezembe nyomta, feltuszkolt a buszra, és már indultunk is. Egy szabad hely volt a buszon, rám vártak. Érkezés után 15 perccel útban voltam a belváros felé.

45 perc alatt sikerül megállni a Termini oldalán, rögtön meg is néztem a másnap esti visszaindulásokat. A reptéri érkezésekkor, a nagyszámú utas miatt akkor indul egy busz, ha megtelt. A városból kifelé viszont szigorú menetrend szerint, igaz, napközben félóránként, de este pl. 20.00, és 21.30 az utolsó. A reggeli első 4.30, ami nekem már késő volt. Igaz, a Terravision járatai egész éjjel járnak, a pályaudvar másik feléről, ott a visszaút már 6 €u.

A szállodám pár utcányira volt, a Via Carlo Cattaneo  23 alatt, és a Four Seasons Hostel névre hallgatott. Házszám alapján könnyebb megtalálni, mert az utcán a hostel neve nincs kiírva. A kinyomtatott netes foglalásom 26€u-ra szól, plusz 3.60 idegenforgalmi adó. A kapucsengőt megnyomva bebocsájtást nyertem, a szálló maga az első emeletet foglalja el. Érdekes módon ennek az épületnek a második emeletén egy másik szálláshely, az Alessandro Downtown Hostel található. A vendégek a lépcsőkön keményen keverednek. Ez mindkettő tulajdonképpen egy olcsó ifjúsági szálláshely, de meglepően komplett, és színvonalas kiszolgálással. Bejelentkeztem a recepción, az ázsiai portás nagyon előzékeny volt, mindent megmutatott, mit hol találok, kaptam egy chipes kártyát, az nyitott mindent. Lerendeztük az anyagiakat, az első meglepetés akkor ért, mindennel együtt 25.50-et kért.

Megtaláltam a szobámat. Nem luxusszállókhoz, de még nem is a színvonalasabb kétcsillagoshoz szokott utazóknak való hely, ez ugyanis valóban egy ifjúsági szálló, (valószínű én voltam a korelnök) a szobák ugyanis mind 8 ágyasak, és koedukáltak. És mind dugig tele van! A szabad ágyak közt szabadon lehet választani a 4 emeletes ágy közül. Két emeleti volt még szabad, az egyiket foglaltam. Minden szobához saját fürdő-blokk, mindenkinek zárható kis szekrény, és főleg nagy-nagy tisztaság! Nálunk 6 férfi, és két lány gyűlt össze este 10-re, de semmi problémát nem okozott sem az elhelyezkedés, sem a vizesblokkok használata, semmi. A szálló egész területén jó minőségű szabad wifi van, van mosási-szárítási lehetőség, és a felállított automatákból rengeteg mindent lehet beszerezni, a fogkefétől az étel-italig, a Róma-kártyától a körömollóig. Tetszett a hely!

Lecuccoltam a szekrénybe, és mivel korán volt, fél 6, látnivaló meg rengeteg, csak a fotósszereléssel, zsebre dugott kézzel nekiindultam a városnak. Nagyon meleg volt, 30-32 fok, az egyszál póló is több volt mint ami a komfortérzet. A bélelt hosszúnadrágról nem is beszélve! Több okból indultam először a Termini-pályaudvar felé, először is Tourist-info-t kerestem, egy jó térképért, hiszen elég rég jártam erre, ne meg persze ex-mozdonyvezetőként azért megmaradt az érdeklődésem a vasút, az új csoda-lokomotívok iránt. A térképet sikerült beszereznem, igaz, az ingyen-térképek ideje úgy tűnik lejárt, de az 1.50 sem vágott földhöz. Egy jó órácskát nézelődtem, fényképeztem, filmeztem a mindig zsúfolt pályaudvaron, igaz, bizonyos részei most átalakítás miatt le vannak zárva. A TAV, a nagysebességű vasútvonal legszebb mozdonyainak, az ETR 500 és ETR 600-asok fényképezéséhez pedig külön engedélyt kellett kérnem, hogy a lezárt területre beengedjenek, ahová amúgy csak érvényes jeggyel lehet bejutni. A pályaudvar érdekességei itt. 

Az állomás előtti téren ázsiai (talán koreai) fiatalok tartottak egy nagyon kedves és látványos performansz-t, gitárkísérettel egy játékos, táncos-énekes előadást rögtönöztek. Pár száz méterre onnan már egy igazi ”ínyencség”, az V. században épült Santa Maria Maggiore-bazilika hívogatott. Vasárnap este lévén épp egy mise utolsó felvonásába csöppentem mikor beléptem, így azt a pár percet kivárva, a szertartást nem zavarva, sikerült körbejárnom ismét ezt a pazar díszítésű főszékesegyházat. A története itt.

Tovább a perzselő melegben, Via Cavour, majd pár száz méter után balra a Via degli Annibaldin, és máris fölénk magasodik az egyik legismertebb római ikon, a Colosseum sárgás épülete. Különösen szép színekben játszott a lemenő nap rávetődő fényében, az egész hatalmas épület mintha aranyban fürdött volna. Főbb tudnivalók itt.  Az Annibaldi felöl megközelítve, egy alámerülő, két fal közt futó utcáról érünk ki a Colosseum oldalához, kb. 20 m magasban, ugyanakkor az utca fölött, a két magas fal közt van egy gyalogos felüljáró, ahonnan csodálatos fényképeket lehet készíteni. Persze hatalmas a tömeg, mindenki fényképezkedik, aki egyedül van, fényképezteti magát. Így „kapott el” engem is egy velem korabeli hölgy, megbízva azzal, hogy ős-öreg, apró, szétnyitható Nokia-jával készítsek egy olyan képet, háttérben a Colosseummal, hogy Ő széttárt karokkal éppen ugrik le egy alacsony korlát szegélykövéről. Hát, mit mondjak…. Az erős napsütésben, a 1.5”-os képernyővel, még szemüveggel sem volt egyszerű a koros Angyalka röptét elkapni. Jó tíz perc, és a kb. 20. fénykép után legyintett rá, hogy, na jól van, hagyjuk rá, nagyvonalakban erre gondolt. Rólam patakokban folyt a víz.

Egy rövid séta a Forum Romanum végeláthatatlan romkertjében, itt tényleg csak a hangulat kedvéért, hisz régebben már bejártam ezt a hatalmas területet, és ha precízek, aprólékosak akarunk lenni, akkor egy egész napot nyugodtan rászánhatunk. Kedvcsinálónak talán olvassuk el ezt.  A diadalív mellett a rengeteg fényképező és filmező turista közt feltűnt egy ifjú pár, egy rendkívül csinos menyasszonnyal, akik szintén ezt a helyszínt választották az esküvői emlékképek, filmek (talán egyik) helyszínéül. Én is kisegítettem egy fiatal hölgyet egy pár képpel, cserébe természetesen Ő is kattintott rám egy pár kockát, hisz ez így megy, barter-üzletben.

Kicsit már kezdtem fáradni, de még tovább a  Palatinus-domb mellett, amire ugyanúgy vonatkozik a „minimum egy nap” mint a Forumra. Jobbra fordulva még végigsétáltam a régi pompázatos kocsiversenyek hatalmas küzdőterén, a Circo Massimo-n, ami még így este 8 után is ontotta magából a forróságot, majd ugyanazon az útvonalon, amelyiken jöttem, most már végképp kimerülve, visszabotorkáltam a szállodába. A fiatalság valószínűleg jobban preferálja az esti programokat Rómában, mert mikor megérkeztem, a nyolc ágy közül haton heverésztek. Most, este, egy üres szobába értem vissza, egyedül voltam. Nem is nagyon bántam, kényelmesen egy hatalmas fürdőt vettem, megágyaztam magamnak, bebújtam a pizsamámba, és felvonultam az emeletre. Még egy kis netezés, egy-két frissen készült képet feltöltöttem, majd szinte észrevétlenül mély álomba zuhantam. Hogy ki, mikor ért vissza, nem vettem észre, mindenesetre az én első fél kilences ébredésemkor telt ház volt, és én voltam az első, aki lábújjhegyen kivonult a fürdőszobába.

Kint az étkezőben gyorsan benyomtam a még aznapra meglevő négy otthoni szendvicsből az elsőt, a többi négyóránként volt ütemezve. Ételre Rómában egyáltalán nem költöttem, illetve a szupermarketekben vásárolt két másfél literes ásványvíz 1.50 €u-n, és egy kávé 1.30-án kívül csak egy 50 centes WC kiadásom volt. Úgyhogy az elköltött 3.30 okán nyugodtan adhatjuk ennek a blognak alcímként azt, hogy fillérekből Rómában. Ráadásul a szállón még egy kellemes meglepetés is ért. Kijelentkeztem, leadtam a chipes kártyát, elköszöntem, és indultam, mikor utánam szóltak, hogy várjak, mert a kártyáért 5 €u foglalási díj jár vissza! Tehát gyakorlatilag a netes foglaláskor "kialkudott" 29.50 helyett, 20.50-ért töltöttem egy nagyon kellemes, pihentető éjszakát, amire az út további fényében igen nagy szükségem is volt.

Mint minden útra, erre is természetesen az indulás előtti napokban itthon előolvastam, készültem, Google Earth segítségével konkrét útitervvel vágtam neki ennek a sűrűnek ígérkező, de rendkívül sokat, és azt nagy töménységben adó napnak. Most az állomás mellett a Piazza della Republica hatalmas szökőkútjához kanyarodtam, majd a térből kiinduló Via Nazionale-n, Róma egyik legfontosabb útján, a Piazza Venezia felé indultam. Helyi mértékkel még viszonylag korán volt, a forgalom még szerénynek mondható, de a meleg már így, fél 10-10 körül keményen támadta az elviselhetőségi határt. A térhez oldalt, a Fórum legészakibb sarkában álló Traianus-oszlopánál értem ki. Előttem a főváros legforgalmasabb tere, a Piazza Venezia, amit megkoronáz a fölé tornyosuló, hatalmas, hófehér márványtömb, a II. Viktor Emánuel király nevét viselő monumentális emlékmű (a «Vittoriano»).

Itt csak közbevetőleg jegyzem meg, ami az egész napra, és az egész útra vonatkozik, hogy az egész fővárosban rendkívül erős, feltűnően nagy a rendőri jelenlét. Mindenütt tucatszámra vannak jelen mind a hagyományos városi rendőrség, a Poliziottó, mind pedig a félig katonai szervezetnek számító Carabinieri, a csendőrség tagjai. És nem ám csak gumibottal, hanem fenyegető méretű gépkarabélyokkal. (Hisz innen a nevük is, carabinieri, a karabélyosok.)

Az emlékmű ráccsal el van kerítve, rendőr őrizte kapun lehet csak bemenni a hófehér lépcsősorhoz, és azon az öröklánghoz, és a mereven posztoló díszőrséghez. Kétségtelen, hogy egy nemzeti emlékhely, a szigor is annak megfelelő. Ha valaki veszi a bátorságot, vagy egyszerűen eszébe sem jut, hogy azt nem szabad, és akár csak megpihenni, vagy egy fotó erejéig leül a lépcsősorra, abban a pillanatban legalább öt éles sípszó hangzik fel, és öt rendőr rohan felé, a legkeményebben rendreutasítva, és kikövetelve az azonnali felállást. Ha lehet, a márványkarok ölelésében még durvább volt a forróság.

Rögtön az emlékmű háta mögött magasodik a Capitoliumi domb, Róma hét dombja közt a leghíresebb. Bár már az embernek egy csontja sem kíván további lépcsőket megmászni, ezt azért mindenképp érdemes! Egy rövid, de „szájtátós” séta a csodálatos (milyen elcsépelt szó)  Campidoglio-téren, hagyni, hogy a miliő, ami körbevesz, belénk ivódjon, és már mehetünk is tovább, biztos, hogy ezt a látványt életünk végéig nem fogjuk elfelejteni. A lépcső aljánál még egy kalandos múlttal rendelkező látnivaló, a Fontana dei Leoni, a fekete oroszlánok kútja.

A domb tövében, a Tiberis felé futó Via del Teatro di Marcello (szép kis utcanév!) végében van még egy látnivaló, amiért érdemes azt a párszáz méteres oda-vissza sétát megtenni. Az utca végében van a  Piazza Bocca della Verita, a téren sok értékes és érdekes látnivalóval, de mindenképp a leglátogatottabb, és legismertebb, a  Santa Maria in Cosmedin templom, aminek előcsarnokában, a falba építve ott rejtőzik a nagy turista attrakció, a Bocca Della Verita, az Igazság szájának kőmaszkja. Ebbe a szájba sok évszázad alatt sok-sok millió kéz nyúlt bele, régebben még komolyan, és hittel az igazságot keresve, ma már kötelező turistafénykép témájaként. ( Bevallom, 1981-ben rólam is készült ilyen kép.) Most, kifogva 3 busznyi japán turistát, és az ő száz méter fölötti sorukat, megelégedtem azzal, hogy a rácson keresztül megint megnézzem, és egy-két fényképet emlékként rákattintsak. Különben is, értelmetlen lett volna próbálkozni, hisz én mindig csak az igazat mondom.

Visszaútban, egy kis mellékutca a Piazza del Gesu-ba fut bele, itt pedig megint egy csodálatos templom, az Il Gesu, a Jezsuita rend korai barokk pompájában épült főtemploma áll, benne a rend alapítójának, a spanyol katonának, Loyolai Szt. Ignácnak sírjával. Innen kijőve két háztömb után rákanyarodtam a Corso Vittorio Emanuele II.-re, ami már nyílegyenesen a Vatikánba vezet. Én még egy kis kitérőt azért tettem, és megérte. A kacskaringós utcák, öreg háztömbök közt egy végtelen hangulatos kis tér van elrejtve, a Campo di Fiori, a Virágok mezeje. És hogy miért is érdekes ez a zsúfolt kis tér? Ez a több „örök szerelmek” egyikének a tárgya, ez egy piac! Egy nyüzsgő, igazi piac, fantáziamozgató és nyálcsorgató kínálattal! Persze azért akinek visszafogottak az anyagi lehetőségei, és nem érez magában semmiféle mazochista hajlamot, az talán inkább kerülje el ezt a helyet. Nekem mindkét kritérium megvolt, de mégis borzalmasan élveztem, hála a hosszú évek alatt kifejlődött önfegyelmemnek, és egészséges realitásérzékemnek. Röviden, nem szenvedtem, hogy csak nézni tudom.

Itt azért két okból kicsit elengedtem magamat. Egyik a hangulat volt, ami a kis teret körbe ölelő kávézók teraszából sugárzott, a másik meg az a prózai ok, hogy ha én így délig nem iszok kávét, akkor bizony a fejem egy kis tompa fájdalommal bejelez. Tehát leültem egy teraszra, kértem egy Cafe espresso-t, és egy negyedórás nézelődő pihenőt engedélyeztem magamnak. A kávén még sok országra kiterjedő tapasztalataim ellenére is meg tudtam lepődni, egy gyűszűnyi kis porceláncsésze, (és tényleg, fületlen gyűszűalakja, és talán mérete volt) legalján lötyögött egy kevés fekete folyadék, ami inkább a csésze belső falának megfestését szolgálta. Felelősséggel mondhatom, hogy egy adag kávéban ilyen keveset én még életemben nem kaptam! Az 1.30 ellenére vigasztalt az a tudat, hogy megint megdőlt egy csúcs az életemben!

A teret elhagyva, pizzériák illatfelhőin áttörve magamat, visszatértem a Corso-ra. Rögtön kínálta magát egy pici, árnyas tér, padokkal, ráadásul dél volt, tehát jött a II. számú szendvics, megebédeltem. Rövid szieszta után, a Corso névadójáról elnevezett hídon átsétálva a Tiberis gyorssodrású vize fölött, egy széles sugárút végén ott állt a katolikus egyház évezredes központja és jelképe, Vatikán állam, és a hatalmas Szent-Péter Bazilika. Megmondom őszintén, sokadszorra is olyan lélegzet-benntartó élmény. A híres sugárút, a  Via della Conciliazione, a Kiegyezés útja, ami a 1929. február 11-én megkötött  Lateráni egyezményre utal, mögötte pedig Vatikán állam, az ő történetével, hát az száz történelemkönyvet töltene meg.

A Szent-Péter tér bejárata előtt a jobboldalon az  Antico Caffè San Pietro méregdrága kínálatával, na meg a környéken egyetlenként elérhető nyilvános WC-jével várt, amiből csak az utóbbit használtam, nagyon kedvező 50 centes áron. A szükség nagy úr! A tér, ahol 100 ezer ember is elfér, most nem volt zsúfolt. Viszont a Bazilikába, illetve a múzeumokba bejutni kívánó turisták sora az egész teret megkerülve, követve a Bernini oszlopok kanyarulatát, bő kilométeres, ötös sorban, több órás sorban állással várta a bebocsájtást. Voltak napernyők, meg a szökőkutakból vizes zsebkendők, de tény, hogy 10 percenként kanyarodott oda a szirénázó mentőautó a sor valamelyik pontjához, és vitte el a remélhetőleg nem hőgutát kapott, végletekig, sőt azon túl is kitartó sorban állót. Eszembe sem jutott beállni a sorba.

Kis kitérőként elmondom, hogy 1981-ben, az Európát bejáró egyhónapos nászutunkon eljutottunk Rómába is. Bejártuk egész Vatikán bejárható részét, a páratlanul gazdag Múzeumtól, a Sixtusi kápolnáig. Május 3.-án volt szerencsénk egy nagy, a téren zajló szabadtéri misén is részt venni, amikor is II. János Pál, még nyitott pápa-mobilon, a székek közti folyosón lassan végighajtva, tőlünk 5-6 méterre osztotta az áldást. Tovább utazva, május 13.-án, már Madridban a címlapokon olvastuk a hírt, egy Ali Agca nevű török hasba lőtte a Pápát. Azóta nincs nyitott pápa-mobil. Még egy kicsit visszamenve az időben, 1969-ben egy egyhónapos stoppos Lengyelországi csavargáson eljutottunk Krakkóba. Természetesen megnéztük a Katedrálist is, ahol valamilyen nagy egyházi ünnepbe csöppentünk, 16 éves fiúkként. Megilletődve néztük a pompázatos eseményt, a misét, amit személyesen az akkor 49 éves, fiatalos, sportos bíboros celebrált, akit úgy hívtak, hogy Karol Wojtyla.

A tűző nap elől menekülve visszamentem a Tiberis-hez, aminek gyors sodrású vize talán némi hűvösebb levegőt sugárzik. De nem. A bal parti sétányon pár méter után megint egy történelmi épület, a kalandos történetű Angyalvár. Mikor a zord falak alatt áll az ember, a történelem órákon tanultakon kívül óhatatlanul Dan Brown népszerű regényei, és a belőlük készült filmek jutnak eszébe. A bejárat előtti kis téren a római légió korabeli jelmezébe öltözött, turistacsalogató mutatványosok produkálják, és fényképeztetik magukat pár cent reményében, és mellesleg főzetik meg a testüket a vastag bőrpáncélba bújtatva, sisakban. Nehéz kenyér ez.

Hangulatos, kanyargós mellékutcákba térek be, a következő célpont a Piazza Navona. Végül is annyira lekanyarodtam, hogy térképpel a kézben majdnem eltévedtem, legalábbis a kis mellékutcák jelöletlensége miatt kicsi zavar támadt a navigációban. Bár az irányzék valószínű jó volt, mivel mikor azt hittem, hogy végképp elkeveredtem, és egy helybelitől megkérdeztem, hogy hol van a Piazza Navona, kicsit furcsán nézett rám, és odabökött a 10 méterre levő sarokra, hogy: hát itt! És valóban ott volt.

Az egész tér, a három szökőkút, a műveiket kínáló rengeteg festő, mind forrtak a tűző naptól. A tér már a befogadó képességének határáig tömve volt. A fényképezőgépem egyik memóriakártyája megtelt, cserélni kellett. Behúzódtam egy aránylag árnyékban levő márványlépcsőre, és elkezdtem a cserét. Persze abban a pillanatban letámadott egy pergő nyelvű olasz hölgy, aki a lépcső mögötti üvegajtón pattant ki, és megkérdezte, hogy nem zavar-e engem, hogy a brazil nagykövetség lépcsőjén ülök, és bütykölöm a gépemet. Nem akartam tovább stresszelni, és férfiasan bevallani neki, hogy egyáltalán nem zavar, jobb a békesség alapon egy perc türelmét kértem, míg befejezem a cserét, és már ott sem vagyok Megegyeztünk!

A tér keleti oldalának egyetlen kis mellékutcáján kilépve, eligazító táblák vezetnek előzékenyen a pár sarokra levő következő látványossághoz, a Pantheonhoz. Előtte a zsúfoltságtól aprónak tűnő tér, a Piazza della Rotonda, közepén a II. Ramszesznek tulajdonított obeliszkkel. A templom is természetesen tömve, csak némi sorállás után lehetett bejutni. Sokadszorra látva is valóban lélegzetelállító élmény és látvány, és bár frázisnak tűnik, de itt tényleg csak az ember saját fantáziája szab határt annak, hogy becsukott szemmel, gondolatban, mekkora utazást tud megtenni percek alatt az időben. Óhatatlanul itt is Dan Brown művei jutnak eszembe….

A kerek épület előtti oszlopcsarnok árnyékában, a viszonylag hűs márványon sokan telepednek le az oszlopok tövébe egy rövid pihenőre. Beljebb, a fal mellett idilli jelenet, egy ázsiai család hűsölt, a két kislány önfeledten játszott, szaladgált, míg épp csak mászóképes öccsük négykézláb ügetett utánuk. A szülők pihegve legyezték magukat. A kisfiú megéhezett, édesanyjával a fal felé fordultak, és megkezdődött a világ legtermészetesebb uzsonnája. Ekkor aztán robbant a bomba, egy talpig feketébe öltözött olasz hölgy (?) rohanta le nagy hangon őket, elérve azt, hogy amit addig senki nem vett észre, most már mindenki azt nézte. Felháborodottan szakította félbe az uzsonnát, és zavarta el az egész családot, szó szerint, az árkádok alól. Aztán, mivel belejött, következtünk mi, akik az oszlopok tövében üldögéltünk, csendesen hűsölve. Bátorkodtam megkérdezni, hogy miért nem ülhetünk? A válasz az volt, hogy ez egy templom. Még óvatosan megjegyeztem, hogy a templomban ülni is szoktak, de tudtam, hogy értelmetlen, meg természetesen ekkor már rendőr is előkerült, jobb a békesség. Az már tényleg mellékes, hogy bent a templomban, a szószék és az oltár előtt 7-8 sorban több száz szék van, ahol bátran ülhet, ki mennyit akar.

Tovább kelet felé, pár száz méter nyílegyenes mellékutcán, táblák által vezetve, keresztezve a Via del Corso széles sugárútját, és magas házak közé ékelődve, egy szűk kis téren váratlanul bukkan elő az egyik legtöbbet fényképezett látványosság, a Trevi kút. A téren egy gombostűt nem lehet leejteni, független attól a némi csalódást okozó ténytől, hogy a kút száraz, korlátok, állványerdő, és fólia mögé van bújtatva, renoválják. Rögtön beugrott, hogy pár hete valóban olvastam erről egy hírt, ami úgy mellékesként rögtön a süllyesztőbe került. Így azért nem adta azt az élményt, ami teljes pompájában megvan, bár azért ahogy körbenéztem, így is megvolt az 1000 fénykép/mp-es átlag.

Vissza a Corso-ra a kis gyalogos utcán, a Via delle Muratte-n, amit azért érdemes megjegyezni, mert a közepe táján van egy Mc Donalds. Csak rápróbáltam, de bejött, teljesen szabadon használható, ingyenes WC van, ami a cég által bevezetett kódzáras rendszerben szinte egyedülálló! A Corson pár lépés, és egy, korlátokkal a forgalom elöl lezárt tér, a Piazza Colonna. Közepén egy újabb, csodálatos relief-el díszített oszlop, az Aurelianus-oszlop. A  30 méteres obeliszket a belsejében levő csigalépcsőn elméletben meg lehet mászni, a tetején, a teraszról Pazar kilátás nyílik a városra, de most nem lehetett, le volt zárva. (Nem is biztos, hogy felkapaszkodtam volna…)

Öt sarokra onnan, jobbra befordulva a luxus-üzletekkel teli sétáló utcára, a Via Condottira, az utca végén feltűnik egy olasz romantikus filmekben gyakran feltűnő lépcsősor, a Spanyol-lépcső, és előtte a tér, a  Piazza di Spagna. A lépcsősor, mint ahogy a tér, tömve emberekkel. A bárkát formázó szökőkút, a  Fontana di Barcaccia előtt, (eddig fel sem tűnt) Rómában először hallok magyar hangokat. Meglehetősen fáradt vagyok megint az elmúlt pár óra erőltetett menetétől, követem mások példáját, leülök csak úgy, az útpadkára, a hűvösbe. Előkerül kissé késve a harmadik szendvics, ásványvizem is van még egy kicsi, próbálok erőt gyűjteni pár perc alatt. A téren konflisok tízes nagyságrendben, munka nélkül, szenvedő lovakkal, és hátul elnyúlva horkoló hajtókkal. Odébb itt is két nagy csoport, 10-15 hatalmas, fekete ruhás Carabinieri, feljebb városi rendőrök, páncélozott buszokkal, hatalmas BMW motorokkal. Éberség, az van!

Negyedóra relaxáció után is nehéz a talpra állás, de látni jöttem. A Via del Babuino végében ismét egy obeliszk magasodik, körülötte pedig egy több olasz dalban is megénekelt tér, a régi Róma északi kapuja, a Piazza del Popolo. A téren mutatványosok tűrik a hőséget, mozgó büfé kocsik kínálnak enni és hűsítő innivalókat, sátrakban emléktárgy árusok, szóval igazi nyüzsgés. A tér közepén Róma második legöregebb obeliszkje, a „tartós használatra kölcsönvett”, az egyiptomi Heliopolisból ideszállított Flamínio obeliszk. Az északi kapun, a Porta del Popolon kilépve először egy igazi, földre kipakolt kínai és arab piacba, kirakodóvásárba botlunk, majd gyorsan balra kanyarodva hűs fák árnyékába, egy hatalmas zöld ligetbe jutunk, ez a Villa Borghese.

A hatalmas kiterjedésű parkban több múzeum is található. Ezekkel, mint már az előző látnivalókkal kapcsolatban többször írtam, régebbi útjaimon már volt szerencsém megismerkedni. Így most követtem a hőség elől a zöldbe húzódó baráti társaságok, párok példáját, és az árnyékba, a puha fűre húzódva leterítettem az egész nap a táskában magammal cipelt kabátomat, és következett egy jó másfél órás megérdemelt szieszta. A város, a közeli tér hangjai ide is elértek, így előkerült a TAB, a fülhallgató, és andalító lágy zenét hallgatva, végre sikerült teljesen elmerülni a természet ölelésében.

Nyolc óra közeledett, mire sikerült úgy-ahogy összeszednem magam, megdagadt lábamat visszaerőltettem a szandálba, és indultam tovább, most már célirányosan a transzfer buszhoz. A Borghese parkot most délkeletre elhagyva megint egy fogalommá vált utcára érek, a Via Veneto. Ráérősen sétálok az árnyas fákkal szegélyezett utcán. Luxus éttermek, kávézók, lejjebb minisztériumok, nagykövetségek, öt csillagos szállodák, luxus, elegancia, és pénz. Nem az én világom. Egyetlen helyre néztem be, ez pedig a Hard Rock Cafe Roma volt. Ennek a rock zenéhez kötődő, az üzleteiben annak relikviáit felsorakoztató amerikai kávéház láncnak az Oslo-i részlegét már volt szerencsém megcsodálni, most tehettem egy apró összehasonlítást.

És innen már csak az útvonal, Piazza Barberini, onnan a Via delle Quattro Fontane dombjára felkapaszkodva ismét a Via Nazionalen találom magam. Balra fordulva megint a Piazza della Republica sellős szökőkútja, az alkonyatban még több rendőrrel mint reggel. Kívülről még körbekerülöm, és megcsodálom Diocletianus császár fürdőinek meglepően jó állapotban fent maradt romjait, majd ismét a kiindulópontnál, a Termini oldalánál levő Shuttle Bus megállójában vagyok. 9 óra múlt, a lábaim mintha ólomból lennének, jól esik majd leülni a buszon. Az fél 10 előtt be is fut. Páran vagyunk felszállók. A sofőr lekezeli az előző nap Ciampino-n kapott jegyemet, nézegeti, megkérdezi, hogy ez retúrjegy? Mivel valóban az volt, igennel válaszoltam. Ő ezt elérthette, és mivel a jegy valóban érintetlen volt még, az oda utat leláttamozta, és visszaadta. Tehát a retúromnak maradt még egy retúrja, ha esetleg vissza akartam volna jönni a repülőtérről.

De nem akartam. A római kaland véget ért, most irány Párizs. A busz ¼ 11-re ért ki, a repülőtéren nem sokan voltak, gyakorlatilag minden alapra, éjszakai üzembe állítva. Minden zárva, a biztonsági személyzeten, és a takarítókon kívül senki. Reggel 5 után indul a forgalom, akkor viszont 5 percenként indulnak a gépek, a legváltozatosabb célpontok felé. Sokan éjszakáznak kint, az apró indulási csarnokban nem könnyű szabad széket találni. Az első két járat Marokkó és talán Tunézia, így feltűnően sok arab utas van. Nagy családok, vidáman viháncoló gyerekekkel. Alvásról szó sem lehet, előveszem a TAB-ot, és olvasok. Nagyon fáradt vagyok, álmos is, de legalább a lábaim pihennek. Majd hajnalban jön a mélypont, addig egy könyvet kiolvastam. Fél négy körül kezd éledni a reptér is, érkezik a személyzet, nyílnak a kapuk, kezdődnek az utas felvételek.

Fél ötkor én is besorolok. Külön kapu az EU-s utasoknak, külön, és természetes szigorúbb az EU-n kívüli országokba utazóknak. Bent, az indulóterminálon nyitnak az üzletek, a kávézók. A majd 3 €u-s kávét inkább kihagyom, ivóvizem még van, enni pedig ráérek majd Párizsban. A zsúfoltságot látva feltételezem, hogy megint tele lesz a 800-as gép, és így is történt. Itt, fapados reptér ide, olcsóság oda, természetesen busszal visznek ki a parkolóban álló géphez. Itt is betartják a 10 perces, necces határidőt, de villámgyorsan elhelyezkedünk, és bár most 10 perc késéssel, de végül sikeresen felszállunk. Behunyom a szemem, próbálok egy kicsit aludni, de nem megy. Kavarognak a fejemben az elmúlt szűk másfél nap élményei, az újra viszontlátott csodák, és érzem, hogy megint gazdagodtam egy kicsit. Nagy élmény volt Róma! 2 óra 10 perc repülés után ereszkedni kezd a gép a sűrű felhőkön keresztül, megérkeztünk Párizsba.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hypoglycaemia repopulates multiplex, metabolic series, frequent.

(aguobatibu, 2019.04.28 02:28)

http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/ - Prednisone 20 Mg <a href="http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/">Prednisone 20mg</a> sxu.pbyg.roma-parizs-1-1-nap.eoldal.hu.pvt.nq http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/